Életem első letiltott interjúja

Ugyan Magyarországon rendszerváltás történik, sok kisebb községben még sokáig(?) marad a ner, ráadásul egy fejétvesztett, vergődő, a nyakából spriccelő gennyes vérrel még amit lehet összemocskoló féldögként. Ilyen az én falum is, Verőce. Hallhattatok róla Hadházytól, a Telexről, a 444-től és így tovább, tehát a ner-re jellemző módon ellopott több százmilliónyi támogatási pénzek okán.

Persze mi itt a faluban látjuk, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. A cinikus, gyáva, inkompetens de folyamatosan gazdagodó faluvezetéssel szembesülni minden nap súlyosabb dolog mint például egy diszfunkcionális, fekete zsiráfketrec a Dunakanyar bejáratában - mert azt pár óra alatt le tudjuk bontani, ha úgy van, viszont a kárt, amit egy ilyen rendszer okoz, felbecsülhetetlenül hosszú idő lesz helyrehozni.

Miért jövök itt ezzel, ahelyett, hogy a TDT dolgairól beszélnék nektek?

Amikor a falu lapja, a Verőcei tükör újságírója megkeresett, hogy szeretne készíteni egy interjút velem, két dologra gondoltam azonnal: Édesanyám milyen büszke lenne, illetve, hogy sem a falu közéleti problémáiról, sem politikáról nem fogok beszélni. Beszélek eleget erről az emberekkel, és az interneten. Az interjú olyan hosszú lett, hogy két részletben jelent (volna) meg. Az első rész gond nélkül kiment. A második részt viszont Grauszman Görgy a falu ingatlanosa, akarom mondani polgármestere letiltatta, arra hivatkozva, hogy az egyik verőcei facebook csoportban megosztottam a 308 milliós lopásáról szóló telex cikket. Nem lopnám az időtöket a helyzet további elemzésével, hiszen 16 évig néztük az efféle szart. Helyette itt a telex cikk.

Úgy gondolom az interjú letiltásával elsősorban az újságírót, Révúti Norbertet érte kár. Remélem azzal, hogy itt közlöm az írását, egy kicsit könnyíthetek ezen. Köszönöm Norbert, hogy úgy gondoltad, érdekes lehet a történetem! Édesanyám nagyon büszke lett volna, ha szeretett falunk újságjában olvashatott volna rólam.

Mivel a substack sem enged ki akármilyen hosszú posztot, ezért az interjú második felét a kommentek közt találjátok majd.

Mi baj lehet, amíg a lelkiismeret tiszta?

Két éve ismét Verőcén él családjával Makó Dávid, aki The Devil’s Trade néven írja lassú, mély, fájdalommal teli lemezeit. A legutóbbi, Nincs szennyezetlen szép című tavaly novemberben jelent meg. Zenéről, zeneszerzésről, zenész létről, sportról, küzdelmekről, generációs és egyéni traumákról, valamint azok tovább örökítéséről és feldolgozási lehetőségeiről beszélgettünk.

- Mi a kötődésed Verőcéhez?

- A családom anyai ágon verőcei. A ’90-es évek közepe táján elvesztettük a házunkat, amiben generációkon keresztül éltek. Ettől kezdve számomra álom sem lehetett, hogy ide visszatérek valaha, így Pestre szorultam. Úgy tűnt, egy albérletben leszek kénytelen leélni az életemet – legalábbis ez volt fiatal, művészvilágban mozgó emberként a jövőképem. Végül közvetlenül a kovid előtt sikerült egy telket vásárolnunk Ladányi Karcsi bácsitól és amikor felmerült, hogy a feleségemmel gyermeket szeretnénk, ennek egyik feltételeként jelöltük meg, hogy ne a városban, inkább minél közelebb a természethez neveljük fel. Erre ez a telek tökéletesnek bizonyult. Házat építettünk és immár két éve ott is lakunk, a kisfiunk pedig már oda született. Verőcén létezik egy otthonszülős közeg, ebbe pottyantunk mi is bele és Lukács így már tősgyökeres verőceiként jött a világra két évvel ezelőtt, novemberben.

- Zenélni mikor kezdtél?

- Apám zenész volt. Készült egy fotó rólam, amin alig egy évesen az éppen gitározó apámba kapaszkodom, miközben torkom szakadtából…

- Énekeltél?

- Mondjuk, hogy azt a módját űzöm, amire akkor képes voltam. Tehát a zene mindig szerves része volt az életemnek. Játékból vagy egy katona, harcos (a verőcei nagypapám II. világháborús, az ő édesapja pedig I. világháborús veterán), vagy a zenész bőrébe bújtam, ezek voltak számomra a menekülő utak a valóságból. Mindez abban teljesedett ki, hogy zenész lettem, illetve a küzdő- és erősportok világában éltem bő tíz éven át. Miután Verőcére költöztünk, a sporttal bizonyos fokig szakítottam és az még képlékeny, hogy abba a világba visszatérek-e vagy sem. Munkát úgy kerestem, hogy minél közelebb maradhassak a családomhoz, mivel a zenész létnek az a fajtája, amit én is élek, azt jelenti, hogy – ha minden jól megy és összejönnek az Európa-turnék és fesztiválok – az ember évente egyszer-kétszer eltűnik néhány hétre. Ezért elszegődtem dolgozni ahhoz az emberhez, aki a házunkat is felépítette. Jelenleg házak bontásában és felújításában veszek részt: ha valaki szól, hogy megbízható segédmunkást keres, megyek. Szerencsére a faluban akad elég munka. A küzdősportok számomra olyan mentalitást adtak, amely által szeretem a kemény munkát, szeretem a kényelmetlenséget, komfortosan érzem magam a komfortzónámon kívül, ami ehhez a munkához elengedhetetlen, főleg, ha az ember azt töltés (cigi, ital) nélkül csinálja. Szeretem a munkaidőt végig túrni.  

- Erő- és küzdősportokkal foglalkoztál, a zenéd pedig lassú és nagyon súlyos. Ilyesmi valójában a személyiséged?

- A zenei kapcsolódás valószínűleg azokhoz a zenékhez köthető, amiken felcseperedtem, ilyen például a Black Sabbath, ami azon túl, hogy a rock egyik alapköve, tőlük ered ez a nagyon lassú dalvezetés. Ez persze később tovább mutálódott, azóta még lassabb, még mélyebbre hangolt zenekarok születtek. A Pink Foyd ugyanez. A korai időszakban ez a két zenekar volt a legmeghatározóbbnak számomra. De igen, a mentalitásom is amolyan „lassú víz partot mos” – jellegű. Nem kapkodom. Abban a küzdősportban (brazil jiu-jitsu), aminek aztán feketeöves gyakorlójává váltam, rengeteg sérülés fordul elő és bele is öregszünk, aztán az ember rádöbben, hogy ennek a küzdelmi rendszernek a valódi esszenciáját akkor éri el, amikor a sebesség már nem számít, amikor az akaratodat a technikádon keresztül egy sokkal gyorsabb ellenfélre is rá tudod erőltetni egy lassabb tempóban. Ez egy nagyon érdekes tanulási folyamat és megköveteli az ember mentális fejlődését is, mert vagy soha nem éri el ezt a szintet, és akkor rengeteg csalódás éri, vagy megtanulja használni a lassúságot. Ez egy nagyon szofisztikált küzdelmi rendszer, nem pedig harcművészet, itt minden technikát élesben tesztelnek, így kiderül, mi az, ami valójában működik – akár egy szétszakadt keresztszalag vagy törött borda ellenére is. Ezért is mondom, hogy jól tudok működni a komfortzónámon kívül.  Aki ebben a sportágban megáll és nem tud adaptálni, az nem lesz sikeres, ami persze szomorú, de ez az élsportra általában igaz. Visszakapcsolódva a zenéhez, nagyon ritkán találtam kapcsolódási pontot gyors dalokkal, a legtöbbször kapkodásnak érzem őket, de nem csak a rockban, hanem az elektronikus zenében is. (Bár most, hogy belegondoltam, a Napalm Death-t nagyon szeretem, ami egy grindcore alapú muzsika.) Persze gyors és gyors között is lehet különbség a szándékot és a célt tekintve. Szerintem minél lassabb a zene, annak súlya annál inkább érezhető.

- Mert időt, feldolgozást igényel? Ma, ugye, minden gyors.

- Vagy rövid. Ahogy megjelentek a streaming platformok és megváltoztak az emberek zenehallgatási szokásai, sokan észre sem veszik magukon, hogy néhány másodperc után elkapcsolnak, ha nem történik valami a dalban, ami azonnal felkelti az érdeklődésüket. Ez gyakorlatilag már reklámipar. Számomra a legmeghatározóbb lemezeknek volt egy lineáris haladási irányuk, ából bébe jutottak el (például a Pink Floyd The Wall című albuma). Amikor zenét írok, fontos eleme, hogy a lemez ne pusztán egymás után hallható dalokból álljon, hanem legyen az egyes dalok között kapcsolódási pont még úgy is, hogy az a hallgatónak nem egyértelmű: van mögötte egy történet, - amiről talán csak én tudok. Előfordult, hogy egy érdeklődő olyan rendszert talált a lemezemben, amiről én nem tudtam. Szerintem ez a varázslat a zenében. Régen zavart, hogy ha valaki nem úgy értelmezte a dalaimat, ahogyan én, gyakorlatilag kisajátította az én világomat, de aztán – és valószínűleg ez is egy érési folyamat – elfogadtam, sőt, kifejezetten érdekel, hogy másoknak mit fest a zeném. A legutóbbi lemezem, A nincs szennyezetlen szép talán kicsit túl is lőtt a célon a súlyosságot és a mondanivalóját tekintve, ezért már nem is igazán szeretek róla beszélni, legalábbis a mélyébe nem megyek bele, mert túlságosan meghatároznám a hallgató viszonyulását a lemezhez. Akár úgy is, hogy el sem indítja azt. Mert kinek van arra szüksége, hogy ilyen mélységekről hallgasson szórakozás gyanánt zenét?

Folytatás kommentben